„Városvédő fényképek”

Rádayt Mihályt e honlap látogatóinak bizonyára nem szükséges bemutatni, de talán kevesen tudják, hogy 1980-ban, a Magyar Televízió operatőreként a Terefere című műsorban jelentkezett azzal az első filmetűddel, amelyben már ott volt a későbbi „Unokáink sem fogják látni…” műsorok esszenciája. „Kilencperces film, és napokig tartó nyugtalanság” – összegezte a látottakat beszélgetőtársa, Rapcsányi László. A filmetűd afféle pilot volt, a műsorötletre pedig rábólintott az MTV vezetése.

Ráday 1981 őszén elfoglalta helyét a puritán díszletek között. Egy üres stúdióban, karosszékben ülve, városvédő Pallasz Athéné Szentháromság téri szobrának „társaságában”, egy szigorú tanárember kérlelhetetlenségével, adásról-adásra újabb pusztuló értékekkel, szemet bántó felújításokkal, városképi anomáliákkal ismertette meg nézőit. Fáradhatatlanul értékelt, ezzel további sok-sok „nyugtalanságra” adva okot, kerek 30 éven át. Az első rendes adásban történt még valami: meghirdette a „városvédő fényképezést”.

Már a műsor révén kapott meghívást Kaposvárra, a városszépítő egyesületek országos találkozójára, amelyről visszatérve, 1982-83 fordulóján megalapította a Budapesti Városszépítő (későbbi Városvédő) Egyesületet, melynek tagjai ekkorra már végigfényképezték az Andrássy út épületeit, és javában dolgoztak Belső-Terézváros dokumentálásán. Városvédő fényképezés… A megnevezés furcsának tetszhet, de visszagondolva a tévéműsorra, kézbe véve Ráday felvételeit, majd egy-egy témával alaposabban megismerkedve az ötlet – így, 30-40 év távlatából különösen – nem csak értelmet nyer, de szinte evidenciának tűnik.

Műsor – egyesületalapítás – program. Minden ugyanabba az irányba mutatott. A jelenből visszatekintve tisztán látszik, hogy az államszocializmus utolsó évtizedének hajnalán Ráday ösztönösen megérezte, hogy a fennálló rendszer kifáradóban van. Erjedés kezdődött, de legalábbis remény mutatkozott a meglévő keretek lazítására. Saját szerepére is rátalált. A városvédelem ügye magától értetődően vált a hivatásává. Fontos pillanat volt ez a magyar televíziózás történetében is. A polgári, pontosabban citoyen értékrend váratlanul műsoridőt kapott a korabeli nyilvánosság első számú intézményében, „a” tévében. A művészettörténész és operatőr végzettségű Ráday, nyilván nem véletlenül, valami nagyon fontosat ismert fel: a képek jelentőségét és – erejét.

A szemléletformálás, ismeretterjesztés legprimerebb, viszonylag könnyen elérhető eszközéül a fotó kínálkozott. A fényképek nem csak rögzítik, megőrzik, dokumentálják a látványt, de különös jelentőségre tehetnek szert. Bizonyító erejűek lehetnek egy-egy, másképp felidézni nem tudott, elveszett részlettel kapcsolatban. A képek szavak nélkül beszélnek, magukba sűrítenek olyan információkat, amiket legfeljebb körülírni lehet, a látvány pótolhatatlan. Meg kell tehát ragadni, rögzíteni kell minden fontosnak tűnő részletet, és képviselni a közösség számára értékes, ám néma épületek, a kertek, parkok, tárgyak érdekeit. Meg kell mutatni a szépséget a romokban, a pusztulásban, az elhanyagoltságban. Képekkel tenni a közöny, a pallérozatlanság és igénytelenség ellen. Fel kell ébreszteni a társadalmat. A legjobb értelemben vett közszolgálatiság volt ez, és a misszió folytatódott a rendszerváltást követően, immár piacgazdasági viszonyok között is.

Ráday kisfilmjeinek gyakorlati jelentősége abban állt, hogy a halk zenével kísért narráció – a városvédő, máskor szinte vádbeszédek – alatt sorjázó képek tükrökként szembesítették a tévénézőket épített és természeti környezetük lepusztultságával. Kimondatlanul is tudatosították bennük, eltérő mértékben, de mindenki felelős azért, amit lát, ugyanakkor cselekedhet is azért, hogy amit lát, ne maradjon így. Ebben rejlett a képek mozgósító ereje. Ráday fotói, filmetűdjei egy olyan időszakban készültek, amikor – túlzás nélkül – tragikusan leromlott állagú épületek – villák, bérházak, templomok, kastélyok – és közterek soráról kellett (volna) súlyos, szakmai és anyagi döntéseket hozni, és azután gyorsan, amennyiben még lehetséges volt, menteni a menthetőt. Meg kellett tehát mutatni, amíg nem késő, a nyilvánosság erejében bízva, és hogy mindenki tisztán lássa, a helyzetet, a tényeket, hogy helyes döntések születhessenek.

Persze, hogy ki is mentse a menthetőt…? Az épp csődbe menő állam? Az időközben bekövetkezett rendszerváltás kezdetén felálló, tapasztalatlan önkormányzatok? A szakmai feladatokat ellátó, de korlátozott tevékenységi és jogkörrel rendelkező, források felett nem diszponáló műemlékvédelmi hatóság? Az épületek új tulajdonosai, a hazai vagy külföldi befektetők? A lelkes civilek? Kinek mi a szerepe, feladata, mozgástere? Hogyan oszlik meg a felelősség? Hogyan szankcionálható, ha valami (mégis) tönkremegy, rosszul újítják fel? Hogyan szabad hozzányúlni egy épülethez? És ha műemlék? Máig ható, a mához is szóló kérdések.

Ráday paradox módon a lehető legegyszerűbb eszközökkel operált. Látszólag nem történt más, mint hogy valaki ült egy stúdióban, időről időre felmutatott valamit, és határozottan kimondta, amit arról gondol. A műsor eközben sokkal többről kezdett szólni, messze túlmutatott önmagán. Talán csak ma értjük meg, mennyivel többről. Szubjektív volt, ugyanakkor hiteles, erőteljes, és szakmailag megalapozott. Lényegretörő és ellentmondást nem tűrő. Egy ember beszélt: ez fekete, ez fehér. Ez helyes gyakorlat, ez viszont egy rossz megoldás. Ugyanakkor mutatott mást is, edukált, felkeltette az érdeklődést. Hogyan nézzük a várost? Fel a fejjel! Merüljünk el a szép részletekben! (Lehetetlen itt nem a manapság népszerű tematikus városi sétákra, vagy a Budapest 100-ra, a Kulturális Örökség Napjaira, az építészeti blogokra és az új típusú bédekkerekre asszociálni.)

A műsor még egy óriási, talán legnagyobb hozadéka: Ráday az első pillanatban, rögtön a pilot bemutatása után, segítséget kért a nézőktől, lényegében társszerkesztői feladatra kérve fel őket, küldjenek a látottakhoz hasonló példákat. Közönségéből azonnal közösséget kezdett alakítani. Aktivitásra és interaktivitásra hívott. Egy civil, informális, offline mozgalom formálódott – teljesen önkéntes alapon – egy közös, (ahogy ma a Facebookon is olvashatnánk), „nemes ügy”, a városvédelem érdekében. Miközben mindenki a saját helyén maradt, a maga eszközeivel segíthetett: ki információval, ismeretekkel, ki kapcsolattal, gesztusokkal, anyagiakkal. Olvasói levelek, javaslatok, történetek, beszámolók, panaszok indultak a Szabadság tér 17., az MTV akkori székháza (a ma üresen álló, néhai Tőzsdepalota) felé, a műsor szerkesztőségébe. Ráday pedig, amikor már „ügyei” lettek, még eggyel tovább lépett: lobbitevékenységbe kezdett. Igyekezett beavatkozni, kijárni, intézni, amit lehetett. Lendíteni is a megrekedt ügyeken. Eközben pedig csakhamar „intézménnyé” vált.

Színes képek Budapestről, 1985-2005

Ráday egyre sokasodó elfoglaltságai mellett is folytatta a fényképezést. Témáit gyakran az élet hozta, és a véletlen alakította. A könyvtárnak átadott budapesti felvételek esetében sem volt szó szisztematikus dokumentálásról. A képanyagban a belső kerületek erősen felülreprezentáltak, illetve volt néhány, Ráday számára különösen kedves helyszín, ahová rendszeresen visszajárt (pl. New-York-palota, Hungária fürdő, Rumbach S. utcai zsinagóga, városligeti körhinta). Ezekről több, kiterjedt képsorozatot is készített, míg más témákról gyakran csak egy-két fotója maradt fenn az anyagban.

A felvételeken erősen érződik, hogy a fényképezés sokszor nehezített terepen, akár életveszélyes körülmények, vagy zord időjárási viszonyok között zajlott. Megesett, hogy a téma váratlanul bukkant elő (például az utcán hevert…). Bár fotóival gyakran maga sem volt elégedett, de a képeken megőrzött látvány – egyedisége, ritkasága okán – legtöbbször kárpótol az esetleges technikai tökéletlenségekért.

De hogyan is fényképezett? Mi mindent fogott át, min állapodott vagy pihent meg Ráday Mihály tekintete? A képeket látva biztosan mondhatjuk, hogy nem igen pihent meg. Inkább szüntelenül pásztázott, keresett, értékelt, majd igyekezett rögzíteni a látottakat. Dacára annak, hogy készítőjük rutinos operatőr volt, a képek sokszor inkább a jelenlét elementáris élményét tükrözik. A fotók többsége dokumentumfelvétel vagy látványmentés, amelyek között akadnak egészen rendkívüli fotográfiák is. Ráday néha csak szemlélődött, megállt, és belefeledkezett egy-egy finoman megmunkált részletbe, máskor a beeső fények szépsége ejtette rabul. Lírai fotói mellett több, afféle vizuális jegyzetként, emlékeztetőül készült, hirtelen elkattintott felvétele maradt, és találunk olyanokat, melyeket érezhetően elfogódott hangulatban készített. Utóbb jó döntésnek tűnik, hogy nem válogatta „túl” az átadott képeket. Így viszont sok az ismétlődés, illetve a technikailag problémás felvétel. Emiatt sem gondoltunk a teljes anyag digitalizálására.

A bemutatott huszonöt helyszínt igyekeztünk úgy kiválasztani, hogy a témák reprezentálják a teljes képanyagot, a fotók pedig legyenek jellemzőek, egyúttal érdekesek is. (A képeket – szándékoltan – utólagos technikai korrekció nélkül közöljük.)

A FSZEK-be került felvételek „nem állnak meg” önmagukban, hiszen mindössze néhány, listába szedett szikár adat (kerület, utca, házszám) kíséretében érkeztek. Készítési idejükre is csak a hátoldalon szereplő feliratok alapján következtethetünk. Sokszor természetesen létezik a „hozzájuk tartozó” történet, mert Ráday elmondta, leírta valahol, és ez az esetek többségében vissza is kereshető. Mégis érdemes volt hozzáolvasni, újra körüljárni, és értelmezni a képeket. Hiszen akár csak a felvételek készítése óta eltelt időben is sok minden történhetett. Ráday fotói így máris új kontextusokba, sőt, új értelmezési keretek közé kerültek. Miután a képekhez készülő szövegeken többen is dolgoztunk, utóbb számunka is izgalmas volt látni, melyikünk mit vett észre, mit tartott fontosnak megemlíteni, kiemelni egy-egy helyszín, és az ott készült képek, képsorozatok kapcsán.

A fotókon láthatunk példát a tisztes és egészen kiváló rekonstrukciókra éppúgy, mint befulladt, vagy soha el nem induló projektekre, és kihagyott esélyekre is. Láthatjuk, ahogyan Ráday néha megmutat olyasmit is, amiről legszívesebben elkapnánk a tekintetünket. Képei és a hozzájuk kapcsolódó történetek legizgalmasabb része talán mégis az, amikor felsejlik a körülötte munkálkodó egykori társak, kollégák, segítők arca, néha alakja is. Ismerős és ismeretlen nevek. Jó volt rátalálni, rácsodálkozni ezekre az ismeretségekre, az elfeledett, vagy sosem hallott történetekre a történetekben. Látni, olvasni, Ráday mennyi embert ösztönzött, lelkesített és mozgatott meg, vagy kapcsolt össze ügyek, feladatok, közös munkák révén.

Ráday köpönyege

Ezen a honlapon szomorú apropóból, egy közelgő évfordulóra készülve kezdtünk dolgozni. A lámpalázasan induló, később felbátorodó, utóbb már megkerülhetetlen, de mindig „küldetésben járó” Ráday Mihályra szerettünk volna emlékezni, aki épp ma öt éve nincs közöttünk. A hajdani műsor felvételeinek sorsáról nem tudni. Viszont Ráday korai fekete-fehér negatívjai a BTM Kiscelli Múzeumában, budapesti vonatkozású színes fényképei a FSZEK-ben, levelezése, iratanyaga (sok-sok fotóval, fondokba rendezve) a BFL-ben megvannak, és felfedezésre várnak. Hatalmas, szerteágazó, sokrétű, gazdag anyag, amiről érdemes lesz még nagyon sokat gondolkodnunk.

És hogy mi az eddigiekből leszűrhető tanulság? Például, hogy fontos és izgalmas dolog felfedezni, és közben megörökíteni a várost, – ez ma már lényegesen egyszerűbb is, mint volt az analóg-korszakban –, majd gondoskodni a fotók megőrzéséről. Ha lehetséges, közgyűjteményekben, hogy később mások – mindenki – számára kutathatóvá váljanak.

Érdemes látni, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi nyilvánosság fórumai, valamint a döntéshozatali mechanizmusok megváltoztak. A magyar közelmúlt ijesztő és váratlan kitérőit leszámítva, az európai kultúrában a polifónia érvényesül. Magától értetődően adódnak – mindig is lesznek – ízlés-, vagy értékrendbeli eltérések, változnak és áthelyeződnek a hangsúlyok, és léteznek „divatok”, ahogy az építészetben, úgy a műemlékvédelemben is. Hatalmi pozícióból, „odafent” meghozott döntések helyett azonban nyílt, szakmai érvek mentén lefolytatott vitákat követően, és transzparens pályázatok nyomán hirdetnek győztest vagy végeredményt. Ér több, versengő elképzelés, terv, javaslat vagy megoldás közül a legjobbat választani.

Végül, talán érdemes felidézni, és visszatérni a Ráday által is elképzelt és csodált ideális város eszményéhez, amilyennek a stockholmi példát látta egykor – még a hatvanas évek elején –, és amiről tévéműsora útjára bocsátásakor beszélt. Érdemes megtartani, megőrizni, vagy ha talán még nem késő, helyreállítani a világ, a város rendjét, rendezettségét, de legalábbis törekedni afelé; az ideális, működő, szép városét, ahol minden (szinte) olyan, mint újkorában, mert karbantartják, és vigyáznak rá. Ahol a régi nem a semmiből épül, az új pedig nem a régi helyén, hanem ahhoz érzékenyen és tudatosan illeszkedik. És ahol Pallasz Athéné kezéből nem lopják el a lándzsát. Vagyis legalább egyvalaki biztosan akad, aki visszateszi.

A rendszerváltás óta és hosszú évtizedek után most először mutatkozik esély, hogy a közösség érdeke ne szükségképpen kerüljön szembe a magánérdekkel, hogy a természeti és épített környezetről szerzett szakmai ismeretek szabad teret kapjanak, működjön a civil kontroll, és talán legyen forrás közös értékeink – a köztereink, köz- és lakóépületeink, a vizek, fák, a műemlékek, az ideális város, az ideális Budapest – felelős védelmére, de koncepciózus, kreatív továbbgondolására és fejlesztésére is. Mindezt nagy mértékben segítené – egyebek között – a művészettörténet-oktatás ismételt bevezetése, a műemlékvédelem feladataira szakosodott hivatal életre keltése, és végül akár egy témába vágó közszolgálati tévéműsor elindítása is. Hogy ki szerkessze és vezesse…? Hirtelen nincs ötletünk.

Budapest, 2026. július 16.

Nagy Zita