Budapest-töredékek

VII., Erzsébet körút 9–11. – New York-palota

A New York Life Insurance Company építtette a nagyrészt lakóépületként, kisebb részben az építtető székházaként használt, de leginkább impozáns kávéházáról ismert palotát. Az 1894-ben átadott épület terveit Hauszmann Alajos irodája készítette, de a később saját irodát nyitó, nagy karriert befutó Korb Flóris és Giergl Kálmán műépítész páros is részt vett a tervezésben. A meghívásos pályázatot övezte némi botrány, mivel rossznyelvek szerint a bíráló bizottság tulajdonképpen megnyerette Hauszmann-nal azt. Mindenesetre, alig három évvel a pályázat kiírása után, már állt a Körút legnagyszerűbb épülete.

A historizáló mű egyik legjellegzetesebb homlokzati eleme a tornya, amelynek csúcsára és két melléktornyára a biztosítótársaság jelképei: kiterjesztett szárnyú sasok kerültek. A sas-motívum (ez esetben az amerikai címerállatra utalva) megjelenik a Dohány utcai sarokrizaliton ülő Szabadság géniusza szobron is.

Az építő (ma generálkivitelezőnek mondanánk) Pucher József volt, aki a honi iparosok és gyárak legjavát kérte fel a részmunkálatokra. Hauszmann Sándor, Thék Endre, Árkay Sándor cégei dolgoztak a kőfaragó-, asztalos-, műlakatos-munkák kivitelezésén, de a Ganz, a Schlick és a Zsolnay-gyárak is részt vettek az építésben.

A neobarokk belsők mennyezetfestményeit Eisenhut Ferenc és Mannheimer Gusztáv készítette. A fáklyát tartó bronz faunokat és a belső szobrokat Senyei Károly és Köllő Miklós alkotta.

A New York földszintjén található hasonnevű kávéházat – ami előtt manapság is hosszú turistasorok kígyóznak – már megnyitásakor szenzációnak tartották. A helységeket a tervezők kiválóan tagolták négy szintesre. Az utcaszinttől tizennégy lépcsőfokkal lejjebb lévő szuterént, az átgondolt tervezés elegánst térré nemesítette (amit később aztán persze pestiesen mélyvíznek neveztek). A karzatokat, folyosókat szellemesen használva alakítottak ki játék- és kártyaszobákat. Helyet kapott – habár a kávéház a férfiak mulatságára szolgáló intézmény – egy hölgyterem is.

A legendás művészek legendás kávéháza 1947-ben bezárt. 1954-ben nyitott újra, Hungária néven. A rendszerváltáskor kapta vissza a New York nevet, de onnantól jó tíz évig kihasználatlanul állt.

Az épületet 2001-ben megvásárolta az olasz Boscolo-csoport és szakszerűen, műemlékvédelmi szempontokat is figyelembe véve restaurálta a palotát, illetve alakította luxus-szállodává. 2020 óta a keletiesen hangzó Anantara New York Palace Budapest nevet viselő ötcsillagos szálloda működik itt.

(KZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1998, 2001, 2003, 2004)

VIII., Rákóczi út 47–49. – Hauer cukrászda

Az egykor elegáns üzletsorokkal szegélyezett Rákóczi út közkedvelt intézménye volt az 1890-ben alapított Hauer cukrászda. Budapest úri közönsége szívesen látogatta a tágas, jól felszerelt és remek szakemberek által vezetett cukrászdát, különösen azután, hogy a kávé mellé Hauer krémest is rendelhetett. (A híres krémest a vajas leveles tészta és a könnyű, tojáshabbal dúsított vaníliás sárgakrém összhangja tette ellenálhatatlanná.)

A cukrászdát Kasselik Nándor alapította 1890-ben – halála után özvegye, Guth Mária örökölte. Hauer Rezső (1865-1951), aki kiváló mesterektől – Stühmer Frigyestől és Gerbeaud Emiltől – tanulta a szakmát, 1896-ban feleségül vette az özvegyet, egyúttal átvette a cég vezetését is. 1899-től már saját nevén üzemeltette a cukrászdát, 1918 után pedig csokoládé- és bonbongyártásra is berendezkedett.

A házaspárnak három fia és egy lánya született: lányuk apáca lett, de fiaik apjuk mellett dolgoztak a cukrászdában. Hauer Rezső olyan sikeres és népszerű volt, hogy Gerbeaud Emil halála után, 1920-ban a Budapesti Cukrászok és Mézeskalácsosok Ipartestülete örökös díszelnökévé választotta, nemzetközi és hazai szakmai elismeréseket kapott.

A két világháború között nemcsak a „mesterek mestere”, a cukrászda is a népszerűsége csúcsán volt. Több mint száz alkalmazottal működött, a legmodernebb technikát használták, a vendégeknek szolgáló tér hatalmas volt. A budapesti középosztály egyik kedvence volt, az úri családok találkozóhelye. A cég négy autójával házhozszállítást is vállalt. A hajdan egy teremből álló üzlet vendégtere egyre nagyobb lett, több teremmel és a ház udvarán található terasszal is bővült.

A 2. világháború idején Hauer Rezső kivételével a családból mindenki felvette a Hámor nevet, de még így is meghurcolták őket, elvették mindenüket.

A háború után 1949-ben a 110 főt foglalkoztató cukrászüzemet államosították. Ezt már Hauer Rezső szíve nem tudta elviselni, 1951-ben elhunyt.

Az 1950-es években az üzlethelyiséget a Rákóczi út 47. felé bővítették és Erkel cukrászda néven működött. A logó (ugyan körvonalaiban) a régi maradt, a név új lett. A közeli Erkel Színházról kapta a nevét. Megmaradt a békebeli dizájn, a hangulat, a berendezés. Az üzletvezető-helyettes pedig Hauer leszármazott volt.

Az alapító-tulajdonos unokája, Hámor Rudolf egy Szent István parki cukrászdában dolgozott, s emellett a Syconor zenekar dobosa volt. Róla, Rudiról mintázta Fenyő Miklós a Multimilliomos jazzdobos című slágert, aki „egy cukrászdában melózik délelőtt, / Ördögien forgatja a habverőt”. A Hauer törzsvendégei közé tartozott Erdős Renée, Királyhegyi Pál, többen az Erkel Színház művészei közül, és Fejes Endre, aki itt írta a Jó estét nyár, jó estét szerelem című művét.

1970-től a Kelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalat már ismét ismét Hauer néven üzemeltette a még ebben az időszakban is nagypolgári életérzést imitáló kávéházat, egészen 1991-ig.

A rendszerváltás után privatizálták, majd bezárták. Budapest 8.. kerülete 1999-ben pályázatot hirdetett a cukrászda tulajdonjogára, amit a Friss Gyorsfagyasztott Pékárugyártó és Forgalmazó Kft. nyert meg. A cég felújította és 2002-ben újra megnyitotta az üzletet.

A nagymúltú cukrászda hányatott sorsa azonban ezután sem ért nyugvópontra: évtizedes családi és jogi viták, ismételt bezárások, tulajdonváltások és újra nyitások követték egymást, ezalatt a hajdani patinás belső tönkrement. Nemsokára tégláig levert falak, betört üvegek, betonig lecsupaszított mennyezet, törmelék és szemét volt mindenütt. Hiába a műemléki védettség, a helyzet elkeserítő volt.

Utoljára 2017 nyarán nyitott újra, ám mindössze pár évet működött, 2022-ben végleg bezárt.

Helyén napjainkban edzőterem működik. A hajdan oly sikeres és népszerű cukrászda története szomorú véget ért.

(KB)

(Fotók: Ráday Mihály, 1999)

II., Frankel Leó út 48. – Népgőzfürdő, Malom-tó

A Malom-tó, vagy Forrástó, korábbi nevén „haltó”, amely a József-hegy lábánál, a Rózsadomb aljában található, úgynevezett őstó, az összes budai forrás szabályozója.

A tómeder szélén félköríves falszakasz jelzi Magyarország legnagyobb aktív, nagyrészt víz alatt álló barlangrendszerének (egyik) bejáratát. A barlang névadója, a Rókus kórház gyógyszertár-gondnoka, Molnár János számolt be először a „földalatti aknáról” 1858-ban, és ő végezte el az innen származó termálvíz első „vegybontását” is.

A járatrendszer érdemi feltárása – barlangi merülések során – az 1970-es években kezdődhetett meg. A minden irányban szétágazó, és feltehetően a József-hegyi barlanggal is összeköttésben álló járatokból mára közel 6 kilométernyi barlangszakasz ismert.

A Molnár János-barlang a teljes sötétséghez alkalmazkodott vakbolharákok, víziászkák, és egy különleges csigafaj speciális, ún. termál-kemoautotróf, – vagyis nem napfényből származó energiaforrású, vizes – élőhelye. A felszínen, a Malom-tóban pedig ma is virágzik az a „hév(v)izi tündérrózsa” (Nymphea thermalis), amelyet 1798-ban Kitaibel Pál telepített ide a Nagyvárad közelében csobogó Pece-patakból. A hidrológiai jelentőségére és egyedülálló élővilágára tekintettel 1982 óta „fokozottan védett”-besorolású terület a Duna-Ipoly Nemzeti Park felügyelete alatt áll.

A barlang bejárata közelében, a mélyből fakadó hévizes források és a barlangi hideg karsztvíz 20-23 fokosra keveredő elegye a 16. századtól lőpor-, majd gabonamalmokat hajtott, és kisebb fürdőket, utóbb az ezek helyén kiépülő Lukács fürdőt táplálta.

A Malom-tó déli oldalán a „Szent Lukács fürdő részvény társaság” 1894 végére épít(t)ette meg kispénzű látogatói számára a Népgőzfürdőt. Az id. Ray Rezső által tervezett fürdő 1965-ig működött; 1970-ben (korai, sőt valószínűleg az első hazai) vasbetonkupolás melléképülete kivételével lebontották. A megmaradt, „török fürdő”-ként is ismert épületrész évtizedek óta pusztuló műemlék.

A helyszín hasznosítására több elképzelés is született, de a sokszereplős (vállalkozók, barlangászok, szakmai szervek, önkormányzat) történetben a feleknek végül nem sikerült közös nevezőre jutniuk. Új tervek jó ideje nem kerütek nyilvánosságra. A teljes területet bő tíz éve egy vállalkozó cég bérli, amely a tóban és a barlangban – jelen állás szerint 2029-ig biztosan – nagy forgalmú búvárcentumot működtet majd.

Meglehet, a barlang és a benne található hatalmas édesvíz-bázis védelemre, háborítatlan nyugalomra és további feltárásra várna, az épített környezet átalakítása pedig – optimális esetben – a műemléki és természetvédelmi szempontok maximális figyelembevételével történhetne csak meg.

(NZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1999)

III., Római-part – Csónakházak

A Római-part csónakházai a budapesti szabadidőkultúra és a magyar vízi sportélet páratlan örökségei, amelyeknek története több mint egy évszázadra nyúlik vissza. A partszakasz első igazi aranykora az 1920-as és 30-as évekre esett, amikor a fővárosiak tömegei fedezték fel maguknak az evezés és a természetközeli életmód örömeit. Ebben az időszakban a „vadevezősök” – azaz a sportegyesületekhez nem tartozó, pusztán kedvtelésből vízre szálló polgárok – uralták a partot. Mintegy ötezer csónakot tároltak a sorra épülő faépítésű pavilonokban és csónakhangárokban, amelyek ekkor még nem csupán egyszerű tárolóhelyként szolgáltak. A csónakházak egyben közösségi terek és nyári lakhelyek is voltak: a családok szobákat béreltek a hétvégékre vagy az egész szezonra, saját csónakjaikkal járták a Dunát, a parton pedig közösen főztek, halat sütöttek és élvezték a korabeli folyóparti miliőt. A terület arculatát ekkor az olyan jellegzetes faépítmények határozták meg, mint a Podoletz Gusztáv-féle csónakház, amely később Bíbic I. néven vált ismertté és ma országos műemléki védettséget élvez, vagy a Sebestyén Lóránt által tervezett, 1934-ben modern stílusban emelt Zelewsky-csónakház, amely nem csupán csónakház volt, hanem egyúttal kétemeletes szálló is.

Az 1950-es államosítást követően a Római-part továbbra is népszerű pihenőhely maradt, ahol egyúttal új építészeti korszak vette kezdetét. A faépületek helyét részben átvették a szocialista korszakra jellemző modern, vasbeton szerkezetű létesítmények. 1959-ben készült el Jánossy György és Walkó Zoltán tervei alapján a Sport csónakház, majd 1962-ben az ugyancsak általuk tervezett Lidó, amely zsaluzott nyersbeton kéményével a brutalista építészet jegyeit hordozta magán. Ezek az épületek már nagyobb befogadóképességűek voltak, többemeletes szállórésszel, modern öltözőkkel és hatalmas csónak-hangárokkal rendelkeztek, kiszolgálva azt a több tízezer embert, akik hétvégente a zsúfolt buszokkal érkeztek a partra. A közösségi élet egyik legnépszerűbb csomópontja az 1958-ban megnyílt Bíbic söröző és büfé lett, ahol főszezonban hihetetlen mennyiségű sör és fagylalt fogyott, és ahol olyan legendás alakok fordultak meg, mint a part „Kapitánya”.

Bár a ‘70-es évektől kezdődően a társadalmi szokások megváltozása, a vállalati üdülők felszámolása és a vízminőség akkori romlása miatt a terület hanyatlásnak indult, a Római-part egyedi karaktere sokak szívügye maradt. Ráday Mihály műsoraiban és írásaiban folyamatosan dokumentálta és népszerűsítette a csónakházak egyedi fa- és betonarchitektúráját, felhívva a figyelmet az olyan értékekre, mint a régi kandeláberek, portálok vagy a part természetes kavicsos fövenye. Ez a figyelemfelhívás alapozta meg azt a civil öntudatot, amely a közelmúltban felerősödött, és sikeresen lépett fel a part eredeti arculatát és a történeti csónakházakat veszélyeztető nagyberuházások ellen.

A csónakházak nem csupán az építészettörténet tanúi, hanem egy máig ható életforma és közösségi kultúra hordozói. Napjainkban a Római-part ismét reneszánszát éli, ahol a megmaradt és védettséget élvező épületek, mint a Bíbic II. vagy az egykori Csillag csónakház, továbbra is a főváros egyik legvonzóbb rekreációs övezetének alappillérei.

(NA)

(Fotók: Ráday Mihály, 2001)

II., Keleti Károly utca 29. – Komor Marcell és Jakab Dezső ikervillája
és -bérháza

1908-ban Komor Marcell építész, valamint felesége és anyósa telket vásárolt az Oszlop (ma Keleti Károly) utca 31. szám alatt, majd a következő évben az 1897 óta Komorral közös építészirodát működtető – egy időben szintén Lechner Ödön-munkatárs – Jakab Dezső építész és felesége megvette a 29. számú telket. A Rózsadomb tövében lévő szomszédos telkeken a többek közt a Fiumei úti OTI-székházat, a marosvásárhelyi Kultúrpalotát és a szabadkai zsinagógát is jegyző Komor és Jakab, a magyaros szecesszió jeles képviselői 1909–1910-ben közös terveik alapján ikervillát építtettek maguk és családjaik, illetve közös irodájuk számára. Az ikervilla elé, a telek utca felőli részére ugyanekkor két bérház is épült szintén Komor és Jakab tervei alapján; a manzárdtetős, emeletenként eredetileg két-két négyszobás lakást magában foglaló bérházak tetőterét műtermek számára alakították ki. A három házból álló, U alakú udvart körülölelő épületegyüttes ma fővárosi védelem alatt áll.

A telek hátsó traktusában lévő, az utcáról a bérházak közötti keskeny udvaron át megközelíthető ikervilla ötszintes. A két villa sem alaprajzát, sem homlokzati tagolását, sem belső elrendezését tekintve nem egyforma, mindkét építész saját ízlésének megfelelően alakította a saját házrészét. Az ikerépület bal oldalán – melyet a bejárat mellett kiemelkedő, kör alaprajzú torony ural – Komor Marcell, illetve anyósa, míg jobb oldalán – melyet különböző erkélyek együttese jellemez – Jakab Dezső lakása kapott helyet eredetileg.

Mindkét ház legalsó szintjére a házmesterszoba, a pincék, a kazánház, a szénraktár, a mosókonyha és a mángorló került – ahogy olvashatjuk Várallyay Rékának az építészpárosról megjelent könyvében. A magas alagsor már lakószintnek épült télikerttel, ebédlővel, dohányzóval, szobákkal, fürdővel, konyhával és kamrával mindkét részen. E szint Komor-oldalát eredetileg az építész anyósa lakta, míg a Jakab-oldali lakásba az 1920-as években Jakab Dezső fogadott lánya, Schreiber Borbála és férje, Sós Aladár építész, közgazdász, Jakab Dezső későbbi építésztársa költözött. A földszint udvar felőli traktusát szobák foglalták el, míg a hátsó, kertre néző oldalon az építésziroda kapott helyet az épület csaknem teljes hosszában. Az első emelet középpontját mindkét villában a kétszintes hall jelenti, illetve jelentette (a Komor-villában ez ugyanis elpusztult), ahonnan belső lépcső vezet, illetve vezetett a második emeletre, ahol háló-, gyerek-, vendég- és cselédszobákat alakítottak ki.

A lakások közös lifttel épültek, mindkét irányban nyíló ajtókkal, de más szempontból is korszerű épületgépészettel szerelték fel őket (porszívó berendezés, központi fűtés).

A kettős épület Jakab-lakrészének egyik érdekes eleme a hall, illetve annak erdélyi festett templomi kazettákkal bélelt mennyezete. A hallban fa lépcsősor vezet a felső szintre, ahol a kalotaszegi házak tornáckiképzése szerint kialakított, mellvédekkel körbefogott nyitott folyosóról lehet az egyes helyiségekbe eljutni. A mennyezetkazetták közül kettőn felirat is olvasható, szövegük alapján az kazettákat több kéz festette. Egy részük Gábora István és hitvese, Vince Erzsók munkája, ezeket Jakab Dezső Magyarvistáról hozatta, majd a nyárszói Viskán Lászlóval helyben kiegészíttette.

1944 nyarán a Komor-villát csillagos házzá nyilvánították, idegeneket költöztettek be Komorék mellé a korábban művészeti központként is funkcionáló, építészek, képzőművészek, zenészek által gyakran látogatott otthonukba. (Komor Marcell és felesége két felnőtt gyermekükkel, az építész, festő Jánossal és a keramikus, szobrász Annával együtt laktak a villában. Komor Anna az esküvője után a szintén építész, építőmester férjével, Székely Manóval – később Endre – a legfelső emeletet lakta. Az 1930-as évek közepén a villabeli építészirodát megszüntették – Jakab Dezső még 1932-ben meghalt –, lakássá alakították mindkét oldalon, a Komor-oldalra pedig Komor András író, költő, szerkesztő, Komor Marcell unokaöccse költözött.) Budapest ostroma során – amelyet Komor Marcell már nem ért meg, 1944. november 29-én Sopronkeresztúron megölték – a kettős épület bombatalálatot kapott, különösen a Komor-villa szenvedett sérüléseket, felső szintjei leégtek.

A világháború után a Komor-villát számottevő mértékben átépítették, felszabdalták. A Jakab-villa is sok változáson esett át, és szintén több részre osztották. Az 1950-es évektől évtizedekig benne működött a Magyar Gördülőcsapágy Művek, illetve elődcégeinek budapesti kirendeltsége. Amikor Ráday Mihály 1994-ben fényképezte a helyszínt, a Park Kiadó irodái foglalták el éppen Jakab Dezső egykori lakását. Jelenleg egy fotózásoknak, forgatásoknak, rendezvényeknek helyszínt biztosító, lakberendezési boltként is működő vállalkozásnak ad otthont a festett mennyezetkazettás termet is magában foglaló lakás.

Az ikervilla mai helyreállított állapota sajnos nélkülözi a hajdani ornamentika gazdagságát, de a magyar népi motívumokkal díszített kapuk, a zászlótartók, a lépcsőházak, az ajtók kovácsoltvas díszítményei stb. alapján ma is képet kaphatunk a Komor–Jakab építészpáros építészeti terveiről.

(HP)

(Fotók: Ráday Mihály, 1994)

VII., Király utca 11. – Prandtner-ház

Mint Ráday Mihály 1990-es évek végén készült fotóin látható, a Király utca 11. szám alatti ház homlokzatát tíz dombormű díszíti a földszinti ajtók és ablakok feletti mélyített mezőkben. A reliefek az ötvösművesség munkafolyamatait és termékeit jelenítik meg. A témaválasztás nem véletlen, a házat ugyanis id. Prandtner József ezüstműves építtette.

A Pollack Mihály tervei alapján 1812-re felépült 12 tengelyes, középkapus klasszicista ház az eredeti építészeti terveken még kétemeletes. Maga az ötvösműhely az udvarban kapott helyett. A háznak a telektömbbe mélyen benyúló udvara – amelyben az idők során szalámi- és füstölthús-gyár, autógarázs és -szerviz és a Posta Rádió- és Televízió-műszaki Igazgatóság Zavarvizsgáló Üzeme is otthonra talált – egyébiránt a később felépült Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga telkéig ért, ezen csak a Madách Trade Center 1993–94-es felépítése változtatott.

A ház kapujától jobbra, ill. balra lévő öt-öt domborművet valószínűleg Dunaiszky Lőrinc készítette. A tíz dombormű közül hat az ötvösmesterség folyamatát, fortélyait mutatja be puttó alakos jeleneteken – a puttók rajzolnak, kalapálnak, cizellálnak, trébelnek, fényeznek, zománcoznak, olvasztanak stb. –, míg négy a végtermékeket, ötvösmunkák dekoratív csoportjait jeleníti meg. Az idők folyamán a házat jelentősen átépítették, homlokzata megváltozott, és a Prandtner József mesterségét dicsérő domborművek is szem elől kerültek, az újabb üzletportálok elfedték őket.

A domborműsorozat a műemlék ház 1956-ban indult, Komárik Dénes építész tervei alapján végzett, az erős átépítés miatt csak a földszintre kiterjedő feltárása-helyreállítása során került elő újból a portálok lebontásával, erősen sérült állapotban. A munkálatok során a reliefeket lebontották, restaurálták – a munkát Gáldi Gyula szobrászművész végezte –, majd másolatot készítettek róluk. Az eredeti domborművek 1958-ban a Kiscelli Múzeumba kerültek (egy részük a közgyűjtemény állandó kiállításán jelenleg is megtekinthető), a ház homlokzatára pedig a másolatok.

1960-as évek legvégén készült fotókon a ház földszinti homlokzata még nagyjából úgy néz ki, ahogy a közvetlenül a bő évtizeddel korábbi rekonstrukció után, Ráday Mihály 1990-es évek végi felvételein azonban néhány üzlet cégtábláját már közvetlenül a domborművek alatt találjuk, és a homlokzat csaknem annyi színben „pompázik”, ahány kereskedelmi egység van az utcafronton. Jelenleg a szorgoskodó puttókat építési háló fedi, a lakóépület utcai homlokzatát ugyanis éppen felújítják. A házban nagyon rossz állapota miatt egyelőre egyetlen lakás sem lakott. Az épület Gozsdu-udvarral szomszédos tűzfalára 2013-ban a Neopaint csoportnak egy, a régi Király utcát Krúdy-idézettel felidéző falfestménye került.

A 2000-es évek végén felmerült, és lépések is történtek annak érdekében, hogy a Prandtner-ház egyik üres helyiségcsoportjában kapjon helyet egy ötvösművészeti központ és gyűjtemény (amit a ház történetén kívül az is motivált, hogy az 1800-as években a mai Belső-Erzsébetváros számított a hazai nemesfémművesség központjának). Noha az ötletet több szakmai szervezet is támogatta, 2010-ben a reménybeli helyen szexshop nyílt. Bár az ötvösművesség-történeti gyűjtemény végül nem itt talált otthonra, a ház a közelmúltban kapott kulturális funkciót. Az udvarban lévő melléképületben – ahol az 1990-es évek közepétől a Lakóterv irodái voltak – 2014-ben kerületi önkormányzati fenntartású művészeti és kulturális központ nyílt K11 néven, amely ma már Kult7 néven működik.

(HP)

(Fotók: Ráday Mihály, 1997, 1998)

VIII., Orczy-kert – Illés-kút

Az Illés-kút, vagy más néven Éliás-kút, Pest egyik legrégebbi és legjobb minőségű vizet adó közkútja volt, amelynek bővizű forrását már a középkorban is jól ismerték a helyiek. A korábban Rákos mezejeként ismert területen álló kút nevét a 17. század végén kapta a pesti szerbektől, akik minden évben július 20-án, Szent Illés próféta napján idezarándokoltak ünnepi vízszentelésre. 1825-ben Fáy András Bandusia néven említi írásában.

A kút körüli terület a 18. század végén vált Pest egyik legkedveltebb kirándulóhelyévé, amikor 1783-ban Orczy Lőrinc tulajdonába került. Fia, Orczy László 1794-ben megbízta a korszak neves kertépítészét, Petri Bernhardot a park nagyszabású rendezésével, aki egy modern, romantikus-szentimentális angolkertet hozott létre. A park központi eleme egy tó volt, amelyen a polgárok szívesen csónakáztak, miközben élvezték a forrás kristálytiszta vizét és a környék gazdag élővilágát.

A kertrendezés során az Illés-kút is hangsúlyos szerepet kapott, bár sorsát kezdettől fogva viták kísérték. Orczy László 1798-ban haszonbérleti szerződést kötött a várossal a kút körüli területre, ám a megállapodás szerint a város bármikor visszavehette volna a területet, és kifejezetten megtiltotta, hogy a forrás fölé bármilyen épületet emeljenek. Ennek ellenére 1795 és 1798 között mégis felépült egy díszes kútház. A mai szakmai álláspontok megoszlanak arról, hogy a jelenleg látható építmény az eredeti kútház-e, vagy az Orczy-kert egykori kápolnájának formáját örökíti meg, esetleg egy korábbi, már az 1780-as években is álló épület rekonstrukciója, amelyet a város tilalma ellenére tartottak meg.

A park és a forrás sorsa 1831 és 1836 között, a Ludovika Akadémia építésekor vett drasztikus fordulatot. Az építkezési munkálatok miatt a kutat betömték, és végleg megszüntették. Az Illés-kút nevét úgy próbálták megőrizni, hogy az Orczy-kert egy másik, távolabbi kútját kezdték el így nevezni, a régi kútházban lévő, feliratos öntöttvas kúttestet pedig később a Budai Várba szállították, és a Szentháromság téren állították fel. Az eredeti forrás pontos helyszíne ezután hosszú évtizedekre feledésbe merült, emlékét csupán a közeli Illés utca elnevezése tartotta fenn.

Az elfeledett kút helyét végül 1984-ben sikerült tudományosan azonosítania Kiss József tájépítésznek, aki régi térképek – többek között az 1810-es Lipszky-féle térkép – egymásra vetítésével és helyszíni kutatásokkal találta meg az egykori forrást. A kút régészeti feltárása és a kútház teljes rekonstrukciója 1986 és 1990 között zajlott le, majd 1995-ben az Orczy-kert műemléki helyreállításának első ütemeként – EU-támogatással – a kút teljes környezete megújult.

A ma a Magyar Természettudományi Múzeum területén látogatható építmény bejárata felett Illés-szimbólumok, oldalain pedig a kúthasználat jeleneteit ábrázoló frízek láthatóak, és a helyszín napjainkban ismét a szerb ortodox egyház fontos búcsújáró helyeként szolgál Szent Illés napján.

(NA)

(Fotók: Ráday Mihály, 1994, 1998)

XIV., Városliget – Körhinta

A Körhintát Scheffner Károly mutatványos vállalkozó építtette 1906 és 1909 között. A városligeti Vurstli játéküzemeinek egyike volt. (Az építtető nevével Schäftner alakban is találkozhatunk. Az építés pontos éve is bizonytalannak látszik, azt egyesek korábbra, 1906-ra tették. Az újabb kutatások datalják 1909-re.)

A Vurstli és a vele szomszédos Angolpark területén hozták létre 1950-ben a budapesti Vidámparkot, ennek részeként üzemelt a Körhinta is.

A mára Európában egyedülálló nyolcszög alaprajzú, mennyezetén rokokó hatású szekkóval díszített csarnok tervezőjét nem ismerjük.

Az épületben rejtőző Körhinta valójában egy körbe forgó pódium, melyet eredetileg az alagsorban elrejtett lovak forgattak. A pódiumon különböző, dúsan díszített figurák, játékok (lovak, kocsik, hintók, angyalok) találhatók, melyeken a szórakozni vágyó közönség lovagolhatott.

Az évtizedek során a népszerű létesítmény kívül-belül látványosan elhasználódott.

Ráday Mihálynak szívügye volt a Vidámpark állapota, megőrzendő értéknek tartotta a park régi játékait – különösen a lovas körhintát. 1994-ben fotósorozatot készített az erősen megkopott és felújításra szoruló Körhintáról. Mint fővárosi politikus, és a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, hittel lobbizott azért, hogy a felújítás és restaurálás megtörténjen. Megalapította a Körhinta Alapítványt és bőkezű mecénásokat keresett meg, a szükséges összeg előteremtése céljából.

Kitartó munkája sikerrel járt, és 1996-97 között a Körhinta felújítása elkészült. A munkát Baliga Kornél építész és a Szántó és Mikó Építészek Kft. végezte. Felújították a fa bejárati ajtókat, és a mennyezeti festményeket is. Az angyalokat, és mindenféle más figurákat restaurálták, ám előbb megszabadították az akkora már igen tekintélyes mennyiségű, tizenhét réteg festéktől. A felújítási munka színvonalát jelzi, hogy a műemléknek nyilvánított Körhintát 1997-ben az Európai Unió legrangosabb műemlékvédelmi díjával, az Europa Nostra – díjjal jutalmazták.

A Vidámpark 2013 szeptemberében végleg bezárt. Ekkor egyes játékok, köztük természetesen a Körhinta üzemeltetését a Fővárosi Állatkert vette át. Ezt követően teljeskörű felújításon esett át. Korszerűsítették a hajtórendszerét, megújultak a fából készült hintók, a baldachin, a fémből készült csónakokat és gondolákat is újrafestették.

A Fővárosi Állatkert nyitvatartási idejében a Körhinta ma is látogatható.

(KB)

(Fotók: Ráday Mihály, 1994, 1997)

VIII., Szentkirályi utca 30. – Bucsánszky Nyomda – A „Királyok terme”

A Szentkirályi utca 30. (egykori Ősz utca 20.) alatti, eredetileg földszintes épületet Bucsánszky Alajos vásárolta nyomdája számára 1852-ben. A házra 1871-ben emeletet építtetett, majd néhány év múlva a magyar romantikus festészet egy nem túl ismert alkotójának, Gaál Lajosnak adott megbízást a lépcsőház dekorálásra. A három falat elfoglaló hatvannégy arckép a honfoglaló vezéreket, magyar királyokat és fejedelmeket ábrázolja, a Habsburgok trónra lépéséig, illetve az aradi vértanúkat. Mindössze egyetlen Habsburg szerepel a képek között. Hozzátéve ehhez, a két ablak között látható nemzeti jelképek alatti feliratot: „Isten áld[!] meg magyar hont, s a vérrel áztatott földön csak szabad nép lakjék”, könnyen kitalálható, hogy mit gondolt sugallni a megrendelő, avagy a festő az osztrák-magyar kapcsolatokról.

A lépcsőháza megtekintésére Bucsánszky több kalendáriumában is biztatta olvasóit.

1873-ban – lépcsőház megfestésének évében – Bucsánszky kiadta a peleskei nótárius „újabb kalandjait” (A megholt Nagy-zajtai Zajtay István híres peleskei nótáriusnak az 1873. évben történt újabb föltámadása. Medve Imre. Pest, Bucsánszky, 1873.), amelynek címlapján a lépcsőház fametszetes képe látható az arcképekkel. A ponyvairatka kilencedik énekében pedig részletes beszámolót is olvashatunk a nótárius kiadónál tett látogatásáról, illetve az ábrázolt nagyjainkról.

Az épület és a nyomda később Bucsánszky Alajos vejéé, a szintén könyvkiadó Rózsa Kálmáné lett. A házat aztán a Szent István Társulat vásárolta meg, 1912-ben, a Stephaneum Nyomda számára. Az államosítás után a Stephaneum és a Franklin Társulat egyesítésével, Franklin Nyomda néven működött.

1963-ban jelentős átalakításon esett át az épület. A Királyok termeként emlegetett lépcsőház ekkor vált önálló teremmé. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar könyvtára található itt.

(KZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1999, 2001)

V., Petőfi Sándor utca 20. – Brammer méteráru üzlet

Az egykori Brammer-textilbolt a magyar kereskedelemtörténet és belsőépítészet egyik legigényesebb mementója. Bár Brammer Ödön gyapjú-, gyapot- és selyemkelme kis- és nagykereskedését már 1888-ban megalapította, igazi otthonára 1924-ben talált rá ezen a belvárosi sarkon, ahol megnyitotta a kortársak által csak „a főváros legelegánsabb szalonjaként” emlegetett üzletét.

Az üzlet kialakítása tudatosan szakított a korszak rideg, mérnökien kiszámított kereskedelmi tereivel. A cél egy olyan meghitt, nagypolgári szalon atmoszférájának megteremtése volt, ahol a vásárlók – köztük a pesti arisztokrácia és a művészvilág tagjai – otthon érezhették magukat. A Forgó Gábor tervei alapján készült belső teret a neves Fischer Bernát és Fiai asztalosárugyár kivitelezte, munkájuk gyümölcse pedig egy iparművészeti remekmű lett. Az üzletbelső legmeghatározóbb eleme a falburkolatokat, a gazdagon tagolt, mennyezetig érő polcrendszert és a pultokat alkotó, sötéten fénylő angol mahagóni. Ez a nemes faanyag adta meg a helyiségnek azt a különleges patinát és melegséget, amelyet tükrökkel, elegáns szőnyegekkel és kényelmes székekkel egészítettek ki, hogy a kelmék kiválasztása valódi társasági élménnyé váljon.

A külső megjelenés minden részletében méltó volt a belsőhöz. A Petőfi Sándor és a Régiposta utca sarkán álló portált nagyméretű, teleüveges kirakatok díszítették, amelyek a „nyugati eleganciát” hirdették a járókelőknek. A homlokzat alján hullámvonallal díszített vörösmészkő lábazat futott végig, a mélyen üvegezett ajtókat és a kirakatokat pedig tárcsadíszes táblák keretezték, arany feliratos fekete táblákkal kiegészítve.

Brammer Ödön olyan szakértelmet és üzletpolitikát honosított meg itt, melynek révén üzlete nemzetközi hírűvé vált, különösen saját márkás terméke, a piros-fehér-zöld védjeggyel ellátott „drap de Brammer” révén, amellyel a magyar posztónak világhírt szerzett London és Párizs divatházaiban is.

A Brammer-textilbolt 1944-ig működött. A második világháborút követő államosítás után az üzlet profilja megmaradt: kezdetben az Artex, majd a Szivárvány Áruház Vállalat „Merino” boltjaként működött tovább, továbbra is minőségi méterárut kínálva. Figyelemreméltó kapocs volt a múlttal, hogy a mahagóni pultok mögött még évtizedekig azok a szakemberek szolgálták ki a vevőket, akiket még maga az alapító tanított be. A belső berendezés rendkívüli értékét felismerve azt 1973-ban műemléki védelem alá helyezték, amit 2001-ben a külső portálra is kiterjesztettek. Az épületet a műemléki előírásokhoz igazodva több ütemben is korszerűsítették: először 1995-ben Borbély Zsolt belsőépítész tervei alapján, majd később 2001-ben és 2011-ben. Bár az 1990-es privatizáció után az üzlet funkciója megváltozott – jelenleg egy ingatlanközvetítő iroda használja a helyiséget –, a szakszerűen restaurált mahagóni bútorzat a mai napig sértetlenül díszíti a teret, mementóként őrizve a posztókirály egykori birodalmának hangulatát.

(NA)

(Fotók: Ráday Mihály, 2000)

II., Lövőház utca – GANZ – Millennáris

A Ganz Villamossági Művek gyártelepe 1878-ban jött létre a mai Lövőház utca–Margit körút–Kis Rókus utca–Marczibányi tér által határolt területen. A Mechwart András vezette villamossági üzemben dolgozott többek között Zipernowsky Károly, Bláthy Ottó Titusz és Déri Miksa, akik a transzformátor kifejlesztésével világhírűvé tették a Ganzot. A 20. század második felétől, az addigra már a sűrűn beépült lakóövezetben elhelyezkedő gyár termelése visszaesett, és a telep az 1990-es évekre kiürült. Az üzemcsarnokok állapota egyre romlott, és felmerült a kérdés, hogy a terület teljes bontásra kerüljön, vagy őrizzenek meg belőle ipari emlékeket. 1999-ben született kormányzati döntés arról, hogy az elhagyott gyártelepet kulturális és kiállítási központtá alakítják. Az alapelv az volt, hogy a megőrzött ipari épületek korszerű építészeti beavatkozásokkal váljanak egy új kulturális központ részeivé. Az ipari örökségi rehabilitáció során a legértékesebb csarnokokat megtartották, használhatatlan épületek jelentős részét lebontották. A megmaradt csarnokok körül új parkot, vízfelületeket és köztereket alakítottak ki. A terület 2001-től Millenáris park- és rendezvényközpontként működik.

(GI)

(Fotók: Ráday Mihály, 1996, 2001)

VII., Rumbach Sebestyén u. 13. – Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga

Az Otto Wagner tervezte, 1200 hívő befogadására alkalmas zsinagógát 1873-ban vette birtokba a pesti neológ zsidóság. Az épületet 1941-ben a magyar hatóságok internálótáborrá alakították, 1944-ben a pesti gettó része lett. A háború után a közösség létszámának csökkenése miatt a vallási élet fokozatosan elsorvadt, majd az 1950-es évek végére teljesen megszűnt. A következő évtizedekben az épület egyre rosszabb állapotba került. A tető beázott, a díszítőelemek károsodtak, a berendezések jó része tönkrement vagy eltűnt. A hatalmas műemlék sorsára hagyva, kihasználatlanul állt. Az 1990-es években történt állagmegóvási munkák ellenére állapota továbbra is aggasztó maradt. 2014-ben kezdődő felújítása során az épület szerkezetét megerősítették, helyreállították a díszítőfestéseket, a homlokzatot, a belső tér oszlopait, nyílászáróit. A zsinagóga 2021-ben nyitotta meg újra kapuit. Ma ismét vallási célokat szolgál, ugyanakkor kulturális központként és a zsidó örökséget bemutató kiállítótérként is működik.

(GI)

(Fotók: Ráday Mihály, 1987, 1988, 2005)

VI., Király utca 28. – 19. századi hirdetés

A történelmi zsidónegyed megújításának idején, 1998-ban, a szomszédos épületek bontásakor régi reklámfeliratok bukkantak elő egy Király utcai lakóház oldalfalán. A közel 4 méter magasságban elhelyezett, és mintegy 20-25 négyzetmétert elfoglaló feliratokat a környéken működő neves címfestő, Deutsch Ignác készítette valamikor az 1880-90-es években.

A reklámokat két patinás cég rendelte meg. Grossmann Mór az Arany golyóhoz címzett üzletében vászonneművel és divatáruval, a Kristóffy és Németh cég pedig vasáruval kereskedett évtizedeken át ugyanitt, a Király utca 28. szám alatt.

Felmerült, hogyan lehetne megmenteni vagy konzerválni a feliratokat, esetleg érdemes lenne-e azokat leválasztani a falról, ahogyan Erdély Miklós híres Kálvin téri Fabulon-mozaikjával épp ekkoriban történt. Végül a gondos lefedés mellett döntöttek. A tűzfal előtt a dupla telek rövidesen beépült, 2004-ben átadták a Király Udvart. A reklámfeliratok így újra „láthatatlanul” őrzik tovább a környék hajdani kereskedelmi főutcájának emlékét.

(NZ)

(Fotó: Ráday Mihály, 2004)

VII., Dohány u. 42-44. – Hungária fürdő

Az Ágoston Emil tervezte fürdő és úszócsarnok panorámás napozóteraszával 1908-ra készült el. Íves, üvegezett mennyezetét az időjárásnak megfelelően villanymotor nyitotta és zárta, sötétkék majolikával burkolt medencéjének vizét naponta cserélték, versenyek lebonyolítására alkalmas úszópályákkal látták el. A fürdőcsarnok egy részét az 1920-as években mozivá, az ’50-es években színházzá építették át. Amikor az egykori fürdőkomplexumhoz tartozó szomszédos Continental Szálló bezárt, a Hungária sorsa is megpecsételődött. A következő évek, évtizedek gazdátlansága következtében elkezdődött a főváros egyik legszomorúbb ingatlan-lepusztulási folyamata. A 2005-ben műemléki védelmet kapott fürdőből ekkorra már csupán a főhomlokzat és a mögötte lévő lépcsőházi traktus maradt meg. 2009-ben az új tulajdonos, a Zeina Hotels, a megmenthető épületelemek felhasználásával és a tönkrement épületdíszek rekonstrukciójával építette meg szállodakomplexumát, a Hotel Continentalt. Az épületegyüttes főbejáratául az egykori fürdőcsarnok bejárata szolgál.

(GI)

(Fotók: Ráday Mihály, 1985, 1995, 1998, 1999)

XV., Pozsony utca 36. – Rákospalotai Leánynevelő Intézet

1880. szeptember 1-jén új büntetőtörvénykönyv lépett hatályba Magyarországon, melyet a jogtörténet „Csemegi-kódex”-ként tart számon. Ez a törvénykönyv fiatalkorú elkövetők részére javítóintézetek felállítását rendelte el. Azt ezt követő években jött létre például a székesfehérvári vagy az aszódi fiújavítóintézet, illetve lányok számára a Rákospalotai Leánynevelő.

A leánynevelő intézetet 1890-ben alapították. Az intézet számára megfelelő helyet keresve, vásárolták meg az úgy nevezett Bossányi-nyaralót és kertet, amely Rákospalotán helyezkedett el, egy hold és hatszáznegyvenkét négyszögöl területen. Több épület volt el a kertben: egy kőből és téglából épült főépület, az ehhez csatlakozó oldalépületek, valamint három további kisebb ház.

A megnyitás után nem sokkal azonban az intézet költözni kényszerült; 1899-ben vásárolták meg a területet, melyen az intézet mindmáig elhelyezkedik. A javítóintézet megfelelő helyének kialakításánál olyan bekerített, de nem börtönszerűen körül zárt terület létrehozására törekedtek, amelyen belül megvalósíthatóvá vált egyfajta családias nevelés.

Az intézet új, mai helyére tehát 1899-ben költözött, ám a megfelelő épületek, és a kert kialakítása ekkor még korántsem ért véget, egészen 1904-ig elhúzódott.

1945. január és 1947. május között rövid időre szünetelt a javítóintézeti nevelés, mert épületegyüttesben szovjet katonai kórház működött. Ez idő alatt a parkot teljesen elhanyagolták, és az épületek állaga annyira leromlott, hogy alapos felújításra szorultak. 1947 májusában kezdődött meg a javítóintézeti nevelés újraszervezése, ekkor született meg a döntés az épületek felújításáról és az új berendezések beszerzéséről.

A mai javítóintézet főépülete a „Püspök-villa” elnevezésű, romantikus jegyeket viselő villaépület, Horváth Mihály püspök hajdani nyaralója volt. Ezt az épületet Sommariva Aurél gróf építette 1848 és 1850 között épült. A gróf, felesége halála után, 1872-ben adta el a nyaralót, így került Horváth Mihály püspök tulajdonába, aki gyakran tartózkodott Rákospalotán. Halála után özvegye eladta a telket és a villát, melynek a javítóintézet megnyitásáig több tulajdonosa is volt. A kétszárnyú főépületben hat tágas, és két kisebb szoba valamint három mellékhelyiség helyezkedett el, és négy oldalveranda tartozott hozzá.

A telek keleti és nyugati oldalára kétszázhuszonöt méter hosszú, két és fél méter magas téglafalat emeltek. A kertben található épületek nagy részét is ekkor építették. Építészeti szempontból kiemelkedő a neoromán stílusú kápolna, amelyet elsősorban római katolikus szertartásokra rendeztek be, de az épületben helyet kapott a közös protestáns és izraelita imaterem is. A növendékek elhelyezésére további négy darab egyemeletes épületet emeltek, amelyekben épületenként két-két család lakott. A hajdani istállóépület ma is megtalálható, a többszöri átépítés dacára fa mennyezete jó állapotban maradt fenn.

Az intézet területének ma talán leglátványosabb része az a faragott faelemekből álló, két T alaprajzban megkomponált fedett átjáró, folyósórendszer, mely a különböző célokat szolgáló épületeket köti össze.

„A pavillonok egy középvonalban összefutó négyszárnyú folyosó által vannak egymással összekötve. A 336 méter hosszú folyosó faoszlopokra támaszkodó, tetőzettel és két kupolával bír. Anyaga egészben faragott fenyőfa. A folyosó padlózata szépen kockázott keramitburkolattal van ellátva.” *

Az átjáró-rendszer felújítása során rendkívüli gondossággal jártak el. Törekedtek arra, hogy a hibás részeket kitűnő ácsmunkával pótolják, végül megújult a színezés, a födém és a tornyok is. A fa folyosórendszer felújításakor a hangulatához pontosan illeszkedő sárga keramit padlóburkolatot megőrizték.

A Rákospalotai Javítóintézet és Speciális Gyermekotthon épületegyüttese ma is ott található Rákospalota kertvárosi részén, ahová 1899-ben költözött. Az intézet területe a Pozsonyi utcától az Anyácska utcáig nyúlik. A szépen kialakított parkban álló épületek a kisebb-nagyobb felújításokat leszámítva nem változtak. Kialakításuk olyan jól sikerült, hogy ma is jól ellátják a feladatukat. Természetesen korszerűsítésre, felújításra többször sor került az évek során, de ezek végrehajtása közben mindig kiemelten fontos szempont volt az épületek egyedi formájának, jellegzetességének megőrzése.

1996-ban az intézetet a Műemlékvédelmi Felügyelet műemlékké nyilvánította. A 80-as és ’90-es években a növendékek elhelyezését biztosító épületeket korszerűsítették.

A négy egyemeletes épületből azonban az egyik sajnos mára használhatatlanná vált, a felújítására szükséges anyagi keret jelenleg nem áll az intézmény rendelkezésére. A folyosórendszer évtizedekkel ezelőtti felújítását is ismételni kellene.

* A fiatalkorúak kriminalitása ellen való küzdelem Magyarországon. Budapest, 1905. 284. p.

(KB)

(Fotók: Ráday Mihály, 2000)

XXI., Árpád u. 1. – Csepeli Munkásotthon

Csepeli Általános Munkás Dalárda, Munkásszínjátszók Vigalmi Gárdája, természetbatárok, gyermekbarátok, eszperantisták, alkoholellenes mozgalom s még megannyi szervezet szellemi és fizikai központja volt majd’ százhúsz éves története során a Csepeli Munkásotthon.

Habár a munkásság szervezeti életének szentelt központ gondolata már 1908-ban megszületett, majd csak 1916-ban kapott otthont. Ez az Árpád és Táncsics Mihály (egykor József) utcák sarkán álló hamar kinőtt ház épült tovább és lett belőle az 1920. március 14-én felavatott, illetve átadott Csepeli Munkásotthon. Az akkor két részből álló együttes egyik tagja, az ezerkilencszázas években épült földszintes ház – valamikori kocsma – volt, ahol az igazgatóság, az irodák és egy söntés foglalt helyet. Az újabb és nagyobb szárnyban pedig egy emeletes színházterem.

A ma is látható épületet 1963 és 1968 között a BUVÁTI mérnökeinek tervei alapján építették át- és újjá.

A szecessziós színház-, avagy díszterem ünnepi hangulata és díszítettsége szerencsére a hatvanas évekbeli átépítés után is megmaradt. Az eredeti tervek szerint tánc- és bálteremként is használt és filmvetítésekre is alkalmas teret Maróti Géza belsőépítészeti munkái teszik pompássá. Maróti volt sok egyéb mellett a Zenakadémia homlokzati szobrainak, a Gresham-palota, a Pénzügyminisztérium, a Pesti Hazai Takarékpénztár épületszobrászati munkáinak alkotója. De dolgozott az Egyesült Államokban, Olaszországban is. A Mexikóvárosi Nemzeti Színház (ma Szépművészeti Palota néven múzeumként funkcionál) belsőépítészeti munkái, illetve nézőterének a maga korában legnagyobb, méltán világhírű színes üvegkupolája is Maróti tervei alapján valósultak meg.

Maróti 1918-ban kapott megbízást a Csepeli Munkásotthon nagytermében körbefutó díszítőfestmények elkészítésére. A 12 méteres pannók egyike (a színpaddal szemben állva baloldali), mások mellett Dantét, antik mitológiai szereplőket, és Hamletet szerepeltetve a művészeteket idézi. A másik, amelynek központi alakját, a „múzsát” kalapáccsal és fogaskerékkel látjuk, a munkát, vagy inkább a munkást dicsőti.

Ráday Mihály a Munkásotthon lelkes patrónusa volt, az ő közbenjárására nyilvánította védetté Budapest Főváros Közgyűlése 1999-ben az épületet.

(KZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1998)

VIII., Múzeum utca 3. – Lakóház

Ráday Mihály 1998 és 2000 között több alkalommal fotózta a Múzeum utca 3. szám alatti, 1872-ben épült lakóházat, az 1999–2000-es bontásáról is több képek készített. Ma a címen egy neoreneszánszos, kora eklektikus jellegű homlokzatot találunk. Hogyan lehetséges ez, ha a házat korábban lebontották?

A bérházat Móricz (Móritz) Pál földbirtokos, országgyűlési képviselő építtette, tervezője és kivitelezője Bergh Károly volt, a bontáskori állapothoz képes eredetileg díszesebb homlokzat szobrászati munkáit Ziegelwagner Mátyás végezte, kőfaragómesterként pedig Gabler Gábor és Andretti Anselm dolgozott az építkezésen. A háromemeletes lakóház a Széna (ma Kálvin) téri, 1872-ben lebontott Két Pisztoly fogadó helyén épült a Pesti Hazai Első Takarékpénztár szomszédos, Ybl tervezte bérházával együtt. A mágnásfertály főúri palotáinak szomszédságában felhúzott házban Barabás Miklós festő is bérelt lakást élete utolsó évtizedeiben.

1893-ban Machlup Adolf jómódú bőrgyáros vette meg a házat, amely halálát követően, 1896-ban lovag kövesgyűri Freystädtler Jenő nevére került. Az apjától jelentős vagyont öröklő, maga körül fényűző, különc életformát kialakító, a pasa címet is magáénak tudó, egy időben a budapesti perzsa főkonzuli tisztséget is ellátó Freystädtler a Palotanegyedben lévő bérházat a főúri ízlés követelményeinek megfelelően alakíttatta át. Fogadótermet, vívótermet, istállót, később garázst alakíttatott ki benne, az utcai erkélyrácsokat és a lépcsőkorlátokat bearanyoztatta – Ráday Mihály egyik 2008-as cikkében megjegyzi, hogy őrzi az épület „lépcsőházi korlátjának egy aranyozott kis öntöttvas darabját” –, az első emeleti udvari függőfolyosót pedig beüvegeztette – ezen ablaktáblák közül néhány látható is Ráday egyik fotóján.

Freystädtler az 1930-as évekre elszegényedett, házait értékesítette, 1939-ben a Múzeum utcai épületet is eladta. Az új tulajdonos gróf Csáky Gusztáv szepességi földbirtokos és felesége lett. Rádaynak a ház kapujáról készült fotóján, a kapubejárat fölött látható kovácsoltvas díszítés közepén lévő levágott tatárfej, a Csákyak címeralakja ebből az időből származik. Az 1930-as évek végétől a bérházban volt özv. Divald Dezsőné képeslevelezőlap-, grafikai és fényképészeti műintézetének székhelye, és itt élt 1945 előtt közvetlenül Jány Gusztáv honvéd tábornok feleségével.

A világháború után egy időre orosz katonai hatóság vette igénybe az épületet, majd 1947-től ipari középiskolás népi kollégiumnak adott otthont, 1949-ben pedig az Országos Úttörő Központ vette birtokba. 1956-ban az OSZK több szervezeti egysége költözött a házba, melyet a könyvtár 1985-ig, a Várba költözésig használt, néhány bérlakással közösen.

1997 végén az osztrák érdekeltségű Kálvin Center Kft. megvette a Pesti Hazai Első Takarékpénztár második világháborúban megsérült, később lebontott Kálvin téri bérházának üres telkét, hogy irodaházzal építse be. A projekt részeként az építtetők teljesen le akarták bontatni a szintén a tulajdonukban lévő Múzeum utca 3. számú házat, hogy megnövelhessék a leendő modern, üvegfalú irodaház területét, a műemlékhatóság azonban ehhez nem járult hozzá, mert bár az épület nem volt védett, de részét képezte a Nemzeti Múzeum műemléki környezetének. Az átdolgozott tervekben végül – hogy ne változzon a múzeumot övező térfal – a ház homlokzatának, első traktusának és tetősíkjának megőrzése szerepelt az előírásnak megfelelően.

Az épület hátsó részének lebontása után azonban a megtartani kívánt épületrész olyan állapotba került – vagy már eleve olyan állapotban volt –, hogy a kerületi önkormányzat leállíttatta a bontást, majd statikai szakvélemények alapján, életveszélyre hivatkozva a műemlékhatóságtól az utcai front azonnali eltávolításának engedélyezését kérte, amit utóbbi szerv ki is adott. Ráday Mihály szerint ugyanakkor, ez az eset is azt példázta, ami az utóbbi időben a régi, nemegyszer védett épületek kapcsán gyakorlattá vált a fővárosban: ha nem engedélyezik a lebontást, a tulajdonos hagyja lepusztulni az épületet, még bele is piszkál kicsit talán, hogy minél előbb életveszélyessé váljon, és végül kötelezzék a bontásra.

Azt ezt követően újból módosított építési engedély a homlokzat visszaépítését írta elő, de némi engedménnyel a modernizáció javára: a földszinten az ablaknyílások a járdaszintig érhetnek, két ablak és egy pincelejáró helyén pedig a mélygarázs bejárata kaphat helyet.

A Virág Csaba által Fehér Zoltán közreműködésével tervezett irodaház végül 2003-ra épült fel a Kálvin tér 12–13. szám alatt – de csupán 2007-ben nyílt meg, mivel a beruházó elégedetlen volt a kivitelezéssel –, a Múzeum körúti oldalon részben historizáló díszletfallal – rajta többek között szellőzőrács „kváderkövekkel”, felette pedig többemeletnyi üvegfallal.

(HP)

(Fotók: Ráday Mihály, 1998, 1999, 2000)

XXII., Sarló u. 6. – Törley-mauzóleum

Törley József 1882-ben alapította budafoki pezsgőgyárát, ami néhány évtized alatt Európa egyik legismertebb pezsgőüzemévé fejlődött. Az alapító halála után özvegye, Sacelláry Irén határozta el egy reprezentatív síremlék felépítését. A terveket Ray Rezső Vilmos készítette, a szentély és a kupoladob ablakainak ólomüvege Róth Miksa munkája. Az 1909-ben elkészült sírkápolna a budafoki Udvarhegyen, a Törley-birodalom fölé magasodva áll. Felső szintjén kápolna, az alsóban kripta található. A pezsgőgyár államosítása után a gazdátlanul maradt építmény lassú pusztulásnak indult, a beázások következtében állapota egyre romlott. Őrzés hiányában vandálok célpontjává vált, megrongálták a belső tereket, a nyílászárókat, értékes díszítőelemek tűntek el. A padlót szeméthegyek, a falakat graffitik borították. A 2020-as évektől kezdődően helytörténészek és lokálpatrióták mozgalma indult a megmentés érdekében. Az állagmegóvási munkák javítottak a környezet és a belső tér tisztaságán, azonban a Törley-síremlék és kápolna valódi, műemléki szintű restaurálása még mindig a jövő feladata.

(GI)

(Fotók: Ráday Mihály, 1992, 1993, 1997, 1999)

XII., Városmajor utca 44. – Barabás-villa

Az 1830-as évektől egyre több pesti tudós és művész választotta nyári lakhelyéül a falusias hangulatú Városmajort. Köztük volt Barabás Miklós (1810-1898) akadémiai festő, korának egyik legbefolyásosabb művésze is, aki 1839-ben Érdi-Luczenbacher János régész biztatására vásárolt szőlőbirtokot a Városmajor utcában.

A kertben egy szoba-konyhával ellátott présház állt ekkor. Barabás a következő év nyarán építtette meg hatalmas pincével ellátott klasszicista stílusú nyaralóját, amelyhez később műterem is csatlakozott.

1841-ben megnősült; Susanne Bois de Chesne-től négy gyermeke született.

A család évtizedeken át élvezhette a Városmajorban azt az idilli nyugalmat, amelyet nem csak Barabás 1852-ben készült akvarellje őrzött meg. A leszármazottak birtokában fennmaradt, oldott hangulatú felvételek tanúsága szerint a hivatásos műtermi fényképezéssel hamar felhagyó művész szívesen és gyakran örökítette meg a nyaraló kertjében időző családtagjait és vendégeit. Miután azonban előbb feleségét, majd egyik lányát, és egyetlen fiát is elveszítette, 1870-ben megvált a villától.

Az épületet, melyet későbbi tulajdonosai kedvükre alakítottak, a 2. világháborút követően hat részre osztották fel. A bérlőket az 1990-es évek közepén költöztették ki, de a villa még évekig romosan állt, felújításáról csak 2000-ben született határozat. A rekonstrukciós terveket a fiatalon elhunyt, tehetséges építész, Basa Péter készítette. A MASZER kivitelezésében történő átépítés 2000-2002 között zajlott.

Basa érzékeny terve visszatért a villa eredeti elrendezéséhez, ugyanakkor kihasználta a domboldalban elnyúló egykori szőlőskert terepadottságait. Minőségi anyagokból – fából, kőből, üvegből, acélból – szerkesztett, részben földbe süllyesztett, s így szinte észrevétlen, pavilonszerű építményegyüttest hozott létre, mely hátulról, U alakban fogja körül az öreg házat.

A 2003-as átadásra több, variálható tér, számos új funkció, de főként új minőség született, ahol régi és új együtt használható. Vargha Mihály építész, építészeti szakíró utóbb Basa-Barabás-villának nevezte az épületegyüttest. Úgy vélte: “Hogy mikor, kinek adatik majd a feladat egy újabb „hozzányúlásra”, ez ma még titok – annyi azonban bizonyos: értékes, tartalmas, sokatmondó örökséggel kell majd ismételten megbirkóznia.”

A rekonstrukciót 2004-ben a rangos műemlék-helyreállítási Europa Nosta-díjjal ismerték el.

(NZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1999, 2002)

I., Attila út 11. – Tabáni kereszt

Az a hely, ahol a tabáni parkban lévő, 1987-ben rekonstruált kereszt áll, egykor a ma már nem létező Kereszt tér része volt, a Kereszt tér létrejötte pedig egy régi görögkeleti temetőre vezethető vissza.

A Buda 1686-as visszafoglalása és Belgrád törökök általi 1690-es elfoglalása utáni, Csernojevics Arzén (Arsenije Čarnojević) pátriárka vezette betelepülés során a Tabánban új otthonra lelő ortodox rácok a letelepedés természetes velejárójaként templomot is építettek maguknak. Az Ördög-árok mellett eredetileg fából felhúzott, majd 1697-ben téglából megújított, Szent Demeternek szentelt templom és a helyén 1741–51 között felépített (1949-ben lebontott) Szentháromság-templomot sírkert vette körül, de ezen kívül a görögkeletieknek volt egy temetője a templomtól távolabb is, de még a településen belül, a Nap-hegy lejtőjének alján.

Utóbbi, 1775-ben 1221 négyzetölt (kb. 4400 négyzetméter) kitevő sírkertet – melyet fal vett körül – a Helytartótanács temetőkre és temetkezésre vonatkozó 1777-es rendelkezése után zárták be. (1796-ban – az új előírásnak megfelelően – már a Tabánon kívül, a mai Alkotás utca, Csörsz utca, Avar utca és Hegyalja út által határolt területen nyílt a tabániak és a krisztinavárosiak számára új temető, a görögkeletiek ettől fogva ennek elkülönített részében temetkeztek a sírkert 1885-ös bezárásáig.)

Megszűnése után a Nap-hegy lejtőjén létrejött temető helyét nem építették be. Az egyébként sűrűn lakott Tabánban így kialakult tér legkorábban (a 18. század végétől) Alter Friedhof Platz (Régi temető tér) néven bukkan fel a forrásokban (Vaquez 1837-es híres térképen pl. az Alter Freyhof Pl. alakváltozat található), de 1838-tól a Kreuzplatz (Kereszt tér) név is adatolható már. (A terület megjelölésére a 19. században használatos volt a Köteles/Kötél tér elnevezés is, melyet későbbi újságcikkek szerint az itteni kötélverőmesterek után kapta a tér.)

Lipszky János 1802-ben készült, de nyomtatásban csak 1810-ben megjelent Pest-Buda-térképén a temető délkeleti sarkánál kereszt áll, és későbbi (1820, 1823, 1838) térképek is jelölnek keresztet a téren. E mementónak megtartott temetői kereszt után kapta a tér a – Közmunkatanács által az 1873-as városegyesítést követően hivatalossá tett – Kereszt tér nevet, ahogy a szomszédos, ma is meglévő Kereszt utca neve is innen ered.

Azon a kereszten azonban, amit 1987-ben rekonstruáltak, 1933-ban az 1856-os évszám volt olvasható. A Tabán bontásához kapcsolódóan a polgármesteri közművelődési ügyosztály szakbizottsága 1933-ban helyszíni bejárást tartott a városrészben, amit követően összeírták a Tabán „műemlékszerű és muzeális szempontból figyelemre méltó” épületeit, s a listára a kereszt is felkerült: „Kereszt-téren, kőkereszt festett pléhtáblával szerb feliratos márványtáblával, 1865 évszámmal.” Ha a kereszten valóban a Schuler Dezső székesfővárosi tanácsnok által 1934-ben közölt évszám szerepelt, akkor az a korábbi temetőkereszt újjal való felcserélésének vagy esetleg felújításának a dátuma lehet.

A kőkereszt végül a Kereszt téri építmények közül egyedüliként túlélte a Tabán bontását. A hivatalosan 1936–37 fordulóján megszüntetett tér – melynek házait 1933–34 során tették a földdel egyenlővé – területe a bontást követően kialakított tabáni park része lett.

Budapest ostromát viszont már nem vészelte át épségben a kereszt, ledőlt, csupán négyzetes keresztmetszetű, rézsűs párkánnyal lezárt, két oldalán az oldallap síkjából kiugró mérműves, gótizáló díszítéssel ellátott kőtalapzata maradt meg, előlapján üres, bemélyített mezővel, ahol korábban márványtábla volt. Az 1950-es évek közepén a ledőlt kereszt néhány kődarabja még megtalálható volt a posztamens közelében, és egy szerb feliratos összetört márvány sírkő is feküdt mellette. A kb. 160 cm magas talpazatot egyébiránt a múlt század elején még kőlábazaton álló vasrácskorlát övezte, négy sarkán kis kőpillérekkel. A rácsozat már az 1920-as évek közepére eltűnt, a pillérek az ötvenes évek közepén még töredezetten megvoltak ugyan, de az 1980-as évek közepére már egy sem maradt közülük.

Ráday Mihály a kereszt újbóli felállításának ötletét már 1984-ben felvettette a nyilvánosság előtt, az Unokáink sem fogják látni című tévéműsorában. A keresztet és az egykori rácsozat sarokpilléreit végül 1987-ben rekonstruáltatta a Budapesti Városvédő – akkor még Városszépítő – Egyesület saját költségén. A felállított keresztre tűzzománc kép került, rajta Krisztus a keresztfán Szűz Máriával és Mária Magdolnával (közvetlenül a Tabán bontása előtt egy korabeli fotó alapján a kőkereszten ugyanazon a helyen olyan kép volt, melyen a megfeszített Jézus és anyja mellett egy férfi, János evangélista látható). A talapzat elülső oldalán az egyesület márványtáblát helyezett el az alábbi szöveggel: „Ezt a kőkeresztet 1865-ben állították a tabáni görögkeleti szerb egyház hívei az 1930-as években lebontott Tabán Kereszt nevű terén”. A felirat felet az egyesület domborműves emblémája kapott helyett, a Pallasz Athéné-s plakett azonban 1999 és 2008 között valamikor eltűnt, ma is csak a helye látható. 2004-ben a budai szerb önkormányzatok a talapzat hátsó oldalán egy szerb nyelvű, a fentivel közel azonos szövegű márványlapot helyezett el.

(HP)

(Fotók: Ráday Mihály, 1986, 1987, 1999)

XI., Bocskai út 134-164. – Dorottya-udvar

Az egykori gyárépület 1914 és 1918 között épült, eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének szánták, katonai egyenruha-raktárnak.

Az első világháborút követően számos funkciót töltött be: volt asztalosműhely és szappangyár, itt volt a Titánia Cipőgyár és a Patex Budai Fonó Rt (Francia-Magyar Pamutipar Rt.), az államosítás (1948) után a Budapesti Illatszergyár (mely a későbbi Caola elődje volt) raktára. 1999-ig a Caola tulajdonában volt.

Majdnem pontosan száz évvel megépülése után újult meg és kapott új funkciót az épület.

Magyarországon sajnos még mindig kevéssé jellemző az a mód (bár tudnánk egy-két hasonló jó példát említeni), ahogy tervezője, Tima Zoltán, az egykori ipari célokat szolgáló épülethez nyúlt: nem került lebontásra, hanem a belső terek újratervezése és (át)építése mellett a homlokzatot korhű módon felújították.

Az egykori gyárat 2002-ben építették át irodaházzá, mely közel 30.000 négyzetméteres belső térrel rendelkezik. Elkészültének évében több szakmai díjjal is elismerték. Az újonnan kialakított U alakú irodaház egyik jellegzetessége a belső udvar, a nevét adó Dorottya-udvar, a nagy belmagasság, a hatalmas ablakok. Másik jellemzője az épület parkjában (az egykori gyárudvaron) álló, nyolcszögletes alaprajzú, magányos kémény, mely őrzi a régi épület emlékét. A kémény az irodaház jelképévé vált.

A lapostetős, eredetileg vasbeton, Vargha Mihály építész, építészetkritikus szavaival, „tipikus se hús, se hal”, modernnek is épphogy nevezhető épület irodaházzá alakítása után is valamelyest megőrizte sajátos hangulatát.

(KB)

(Fotók: Ráday Mihály, 2001)

XI., Móricz Zsigmond körtér – Gomba, Csorgó

Az 1929 óta Horthy Miklós nevét viselő körtér, úgyis mint a „lágymányosi City” építészeti kialakítása 1935-re befejeződött. A Fehérvári út és Horthy Miklós/Bartók Béla út között sokáig üresen álló telkeken, „ameríkai ízű tempóban” felhúzott hatemeletes társasházak ma is harmonikus ívben ölelik körül a teret.

Ez az épületegyüttes jelenthette talán a legerősebb inspirációt az ifjú Schall József számára, akinek II. helyezett terve nyomán 1942-re megépült, 1943-ban pedig meg is nyílt a BHÉV-BSZKRT új villamos pályaudvara, vagy ahogyan mindenki ismeri, a Gomba. (A BHÉV-végállomást a Szent Gellért térről helyezték át ide, a környékbeliek tiltakozása ellenére, a tervezett új pavilon helyét ugyanis korábban egy vízmedencével ellátott népszerű játszótér foglalta el.)

Az eredetileg üvegtetővel megálmodott, körgyűrű alaprajzú épületre orsószerűen fűződtek fel a Budafok irányából érkező, és az épület körül visszaforduló HÉV- és villamosszerelvények vágányai, ami felső kameraállásból, vagy a magasból különösen hálás fotótémának bizonyult. Másrészt a Gomba – Széll Kálmán téri rokonához hasonlóan – kiszolgáló funkciót is kapott. Itt helyezték el a napi 50.000 utas kényelmét szolgáló pénztárakat, a dohányboltot, újságost, és a presszót, illetve itt volt a forgalmi iroda, valamint a Beszkárt dolgozók zuhanyzókkal ellátott tartózkodóhelye is.

1963-tól a HÉV-et villamos váltotta fel, a teret sűrű ívekben átszelő, bonyolult vágányhálózat pedig idővel egyszerűsödött (1980). A különböző viszonylatok átszervezésével a Gomba mindinkább funkcióját veszítette. Állaga leromlott; egész környezete elhanyagolttá vált. Többször felmerült, hogy el kellene bontani. Először az 1950-es évek végén, majd a 4-es metró tervezésének korai szakaszában. 1997-ben, szinte az utolsó pillanatban, Lővei Pál kezdeményezésére – egyedi funkciójára és megformálására tekintettel – sikerült műemléki védelem alá helyezni.

A metróberuházás javában zajlott, amikor 2008-ban az épület XI. Kerület Újbuda Önkormányzatának tulajdonába került. Az áttervezésére 2009-ben kiírt ötletpályázatot – a műemléki megőrzés és/vagy építészeti továbbgondolás-dilemmára tekintettel is – élénk figyelem kísérte. Közel 70 pályamű érkezett. A megbízást végül a győztes Hetedik Műterem Kft (Szabó Levente) és a 2. díjas Gyüre Építész Kft. (Gyüre Zsolt) közösen nyerte el. Az új Gombát a 4-es metró átadását követően, 2014 májusában nyitották meg. Igényesen kivitelezett, minimalista megoldás született, melyet 2015-ben a főváros építészeti nívódíjjal ismert el. A jegypénztár és a vendéglátóhelyek beköltöztek, ám a Gomba a tervezett közösségi funkcióval – ha önhibáján kívül is, de – máig adós maradt.

Végül egy érdekesség. Az épület közepén álló kútban – amely napjainkban ténylegesen köztéri kútként működik -, hosszú évtizedeken át a Gomba körül elhelyezett villamosfelsővezeték-tartó oszlopok kábeleit összefogó, ún. kifeszítőoszlop állt, bebetonozva. Rejtély, hogy Szomor József – a szűkszavú szakirodalom szerint 1930 (!)-ban, vagy akörül készült – Csorgó néven ismert alkotása, pontosabban a Csodaszarvas legenda három jelenetét ábrázoló domborművekkel díszített kőgyűrű és a villanyoszlop bizarr „házasítása” vajon pontosan mikor, és milyen megfontolásból történhetett.

(NZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1998)

V., Széchenyi István tér 5–6. – Gresham-palota, Kossuth-ablak

A londoni tőzsde alapítója, Sir Thomas Gresham nevét viselő életbiztosító társaság palotáját 1906 végén adták át Budapest egyik legszebb fekvésű telkén.

Az újkorában fehér mészkőborítású épületet a 20. század utolsó harmadára menthetetlenül kikezdte az idő, szinte teljesen elfeketedett. Az autóforgalom-keltette rezgések következtében homlokzati elemei (domborművei és Zsolnay kerámia-díszítményei) mállani, potyogni kezdtek; szép szobrai körül kihajtott a gyom. A BUVÁTI elkészítette a rekonstrukciós terveket, de az állami kézben lévő hatalmas épület teljeskörű felújítására, pénz hiányában, nem volt esély.

Szomorú látványt nyújtottak a palota sérülékeny üvegmunkái is. A passzázsokat borító ablakszemek, a három – Gresham, Andrássy és Kossuth nevét viselő – lépcsőház ólomüveg díszablakai, illetve az egész ház összesen mintegy 250 négyzetméternyi üvegfelülete Róth Miksa Nefelejcs utcai üvegfestő- és mozaikkészítő gyárából érkezett egykor.

Az ablakok jelentős része a Lánchíd 1945. január 18-ai felrobbantásakor tört ki, ezeket nem pótolták. Ami megmaradt, sérülten, hiányosan, elsötétedve várt sorsára, annál is inkább, mert a pesti bérházak ekkoriban még nyitott kapuin sokakat térített be a „gyűjtőszenvedély”. Kis híján ennek esett áldozatául a Gresham-palota utolsó, még eredeti helyén megmaradt, Róth által szignált Kossuth Lajos portréja is. 1983-ban, az épületbe rendszeresen visszalátogató Mester Éva üvegművész-restaurátor véletlenül fedezte fel, hogy Kossuth arcképét valakik módszeresen kifeszegették ólomfoglalatából, és az már csak a kiemelésre vár…

Az üvegablak megmentése érdekében páratlan civil összefogás indult. Megalakult a Városvédő (Városszépítő) Egyesület Díszüveg csoportja, amely hivatalosan is kezdeményezte a Kossuth-ablak helyreállítását. Dr. Szűcs Endre szerencsésen megtalálta az ablak kartonját (tervét) Róth Miksa lányának gyűjteményében, Amália (Lili) pedig apja raktáron maradt eredeti üvegeit is rendelkezésre bocsátotta.

Ráday Mihály ötletére – a restaurálás költségeinek fedezésére – „reformkori” jótékonysági bált szerveztek (1985) a Rákóczi úti Palace Szálloda kávéházában (amely még szintén felújításra várt ekkor). A bevételt Ráday, Czétényi Piroska és mások utóbb magánadományokkal egészítették ki. Ez lényegében az anyagköltséget fedezte. A restaurálás feladatát Mester Éva három hónapon át, önkéntes munkában végezte. A 44 mezőből álló ablak több mint felét kellett pótolni. 1986-ban a Kossuth-ablak ismét régi fényében ragyogott. Referencia is volt ez, a Díszüveg csoport a Greshamben megkezdett munka folytatását tervezte.

1987–ben a dunai panoráma részeként a Gresham-palota is felkerült az UNESCO világörökségi listájára, ettől kezdve műemléki védettséget élvezett. Az épületet 1994-ben privatizálták, de az igazi befektetőre még 1999-ig várni kellett. A bérpalota sorsa ekkor dőlt el. Nyilvánosságra jutott, hogy a Four Seasons Hotels Inc fogja ötcsillagos szállodává alakítani.

A rekonstrukció vezetője Krupp Gábor felelős tervező, kivitelezője a CFE Hungary Építőipari Kft. volt. Az átépítés hatalmas hitelből indult meg, már a munkálatok kezdetén több mint 100 millió euró költséggel számoltak. A Kossuth-lépcsőház üvegdíszeit és ablakait Holtság Károly restaurálta. A további üvegmunkákra Tatár Dóra és Ónodi Béla üvegművészek kaptak lehetőséget. Az 1986-ban elkészült első ablak „körül” 2002-re az egész épület megújult (a szálloda 2004-ben nyílhatott meg). A Kossuth-ablak ma részben átfogalmazott, de ismét méltó környezetben látható – sajnos már csak a hotel szerencsés vendégeinek örömére.

(NZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1997, 2000, 2004)

XII., Mátyás király út 30. – Mendl-villa

Az újpesti bőrgyáros Mauthner Lipót és Matild nővére istenhegyi telkét egykor a Mátyás király út szelte ketté. Az út feletti területet a fiútestvér halála (1887) után kezdték felparcellázni és értékesíteni. A mai Mátyás király út 30. telekrészt a vízvezetékgyáros-nagyvállalkozó Mendl István (1892), majd annak tágabb (Keszler, Bubala) rokonsága birtokolta. Mendl építtette meg azt a szép, historizáló villát, amely egész nyáron felüdülést kínált a család számára.

Az épületet, a második világháború után gazdátlanná váló hegyvidéki villákhoz hasonlóan több (összesen nyolc) kisebb önkormányzati bérlakásra osztották fel. Állaga folyamatosan romlott, a rendszerváltás idejére életveszélyessé vált. Az önkormányzat 1991-ben döntött az ingatlan eladásáról, ám a kiürítés még évekig elhúzódott. A vevő a fővárosi védelem alatt álló épület felújítására, és diplomáciai rezidenciaként történő hasznosítására tett ígéretet, majd ehelyett azonnal bontásba kezdett. A villát az 1995-ben a helyszínre érkező Ráday Mihály már hiába kereste. (A sarokkupolát előző évben egy városmajori(!) kertben fényképezte le.)

A Mátyás király út alatt ma luxus társasházak épülnek, a telek alján álló Frivaldszky-Mauthner-Pálffy-villa (később a Svábhegyi Gyermekkórház tüdőszanatóriuma) is immár többedszerre nyer új alakot.

Az egykor saját kertészek által gondozott Mauthner-Mendl-Bubala-kert továbbra is beépítetlen. Ritka növényeinek egyike a főváros legnagyobb, több, mint harmincméteres, jellegzetes csúcsos lombozatáról könnyen felismerhető mamutfenyője (Sequioadendron giganteum). Hasonlót csak a közeli Felhő utcában ismerünk (az védett). A fa nincs jó állapotban, s csak bizakodni lehet, nem az lesz a végzete, hogy túl magasra nőtt, és kitakarja az – egyébként valóban megejtően szép – kilátást.

(NZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1994, 1997)

XIV., Városliget – Fuit

A Városliget legkorábbi objektuma a Hermina kápolna közelében, az egykori Fenyves területén áll. A vörösmárványból faragott obeliszk – s rajta az egyszerű felirat: „Fuit” (lat.: volt) – egy névtelenségéhez ragaszkodó hajdani ügyvéd, Toporczi Horváth Jakab (1738-1806) emlékét őrzi.

A Magyar Királyi Kúrián dolgozó prókátor egyebek között Grassalkovics Antal herceg és mások jogi ügyeiben járt el. A magyar jakobinusok felségárulási perében több vádlottat szintén ő képviselt. A „szabálytalan”, magának való tudós egyéniségéről a Hazai tudósításokban megjelent nekrológ alapján alkothatunk képet.

Horváth végrendeletében teljes vagyonát jótékony célokra ajánlotta fel: a „pesti nagy ispitály”, több templom és iskola, továbbá a „jóbarátok és atyafiak” számára, és ifjú ügyvédjelöltek tanulmányainak támogatására adakozott. Pest város tanácsától azt kérte, a városon kívül elterülő, vadregényes és néptelen városerdő területén jelöljenek ki számára nyugvóhelyet. Ennek költségeire is 700 forintnyi – jócskán túlbecsült – summát hagyott.

A távoleső, magányos síremléket rövidesen utolérte, majd túl is nőtte a város. Az obeliszk az idők során többször megsérült, nem egyszer átfaragták. A millenniumi ünnepségek idején, és feltételezhetően a két világháború között is elmozdították helyéről. Eredete idővel feledésbe merült, számtalan legenda övezte.

Felújítását Antal Sándor kőfaragómester és Herminamező Polgári Köre határozta el/kezdeményezte 1995-ben. Az Okenfusz János által faragott sírkő környezetében kalandos körülmények között sikerült az id. Zitterbart Mátyás által kifalazott sírboltot is fellelni, és megbizonyosodtak róla, Horváth Jakab földi maradványai háborítatlanul vészelték át az eltelt szűk két évszázadot.

1996 tavasza óta hagyománnyá vált, hogy a síremlék Húsvét vasárnapi koszorúzásával nyitják meg a „ligeti szezont”.

(NZ)

(Fotók: Ráday Mihály, 1994)